- Gyereknyelven

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Szint 8
 


Mutass neki jó példát!


    A gyerekek már egész kicsi kortól utánzással tanulnak. Lemásolják egy-egy arckifejezésünket, mozdulatunkat vagy hanglejtésünket. Figyelik a környezetüket és megpróbálják leutánozni a látottakat. De talán nem is gondolnánk, hogy milyen ereje van ennek a legegyszerűbb tanulási mechanizmusnak, hogy mennyi minden ragad egy gyerekre abból, ami körülötte zajlik.

    Az utánzás a gyerekpszichológiában nem csak a mechanikus viselkedés-másolásra utal, ennél sokkal többről van szó. Egy család tagjainak temperamentuma, személyisége mind más és más. A családba beleszülető gyerek(ek) ezeket a mintákat viszi(k) majd tovább. Legyen szó beszédstílusról, hétköznapi tevékenységekről, szokásokról, vagy éppen érzelmi reakciókról, helyzetek kezeléséről… Hiszen nekik az lesz a természetes, amit otthon látnak, amiben felnőnek.
Kezdjük például az érzelmi reakciók csecsemőkori tanulásával. Már egész kicsi babáknál is működik az utánzás, még ha nem is mindig a szó legszorosabb értelmében. Nem véletlenül mondják, hogy mosolyogjunk sokat egy csecsemőre, hiszen akkor fog megtanulni ő is mosolyogni. Mint sok minden másban, itt is az anyáké a legnagyobb felelősség. Egy csecsemő számára ugyanis az anyukája nyújtja a vonatkoztatási keretet, az ő reakciója, arckifejezése lesz az irányadó abban, hogy egy ismeretlen helyzetre hogyan reagáljon. Talán mindenkinek ismerős a szituáció, amikor a boltban ránk köszön egy számunkra ismerős, a gyereknek viszont idegen arc. Mi az első reakció? A gyerek nagy szemekkel ránk néz, és az anya arckifejezéséből kiolvassa, hogy mégis mi a teendő. Ha anya nyugodt és mosolyog, akkor jó eséllyel a gyerek is visszamosolyog majd az idegen nénire/bácsira. Ilyenkor fontos, hogy teremtsünk szemkontaktust a gyerekkel, a hanglejtés nem elég, nem véletlen néz ránk, biztosra szeretne menni. De hasonló forgatókönyv zajlódik le akkor is, amikor a gyerek megüti magát. Ilyenkor is az első, hogy ránk néz és a mi reakciónk alapján cselekszik. Ha azt látja, hogy nagyon megijedtünk, abból számára az az üzenet, hogy ez valóban nagyon fájt. Ha viszont megnyugtatjuk, hogy nem történt nagy baj, ez mindenkivel előfordul, ő is sokkal gyorsabban túlteszi magát rajta.

    Ahogy cseperedik a gyerek, egyre gyakrabban kerül majd konfliktushelyzetbe… A játszótéren, az óvodában, a szomszéd kisfiúnál. Hogy fog vajon reagálni? Mennyire akarja majd saját akaratát érvényesíteni? Mennyire bántja meg a másikat saját céljai elérése közben? Ez részben életkorfüggő, hiszen egész másképp zajlik egy hasonló szituáció 3 vagy 5 éves korban. De nagyon sok múlik azon is, hogy mit lát otthon a gyerek. Ha anyának vagy apának nem tetszik valami, hogyan oldja meg a szituációt? Kompromisszumot köt, vagy azonnal beadja a derekát, vagy esetleg első felindulásából rám üvölt? Honnan kéne megtanulnia egy gyereknek megoldani a konfliktusokat, ha nem az otthon látottakból? Ők még nem olvasnak könyveket, vagy nem kapnak jótanácsokat a hasonló cipőben járóktól. Részben teszik úgy, ahogy az ösztöneik diktálják nekik, részben pedig utánoznak. Lemásolják azt, amit otthon láttak... És minél idősebb egy gyerek, annál kevésbé érvényesülnek az ösztönök, mert az iskola, a szabályok mind-mind ezek ellen hatnak.

    Mielőtt bárki félreértene, nem célom figyelmen kívül hagyni a tudatos nevelést, a család érzelmi szövevényeit, a tágabb környezet befolyását, vagy éppen az egyediséget. Ezek mind-mind hatnak a gyerekek személyiségére. De próbáljuk kézben tartani azt, amire lehetőségünk van! Mutassunk nekik jó példát! Abban, hogy hogyan beszélünk a másikkal, hogy miként oldunk meg egy szituációt, hogy mennyire vagyunk optimisták vagy éppen türelmesek. A gyerekeink elé mi tartjuk a tükröt, amely nem kis felelősséggel jár.


                                                                                                                                                     Hermán Noémi


Nincs hozzászólás
 
 
 
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz