- Gyereknyelven
Főmenü:
- Kezdőlap
- Korszakok
- Egyéb írásaim
- Tanácsadás, terápia
- Magamról
1-
Az első születésnap és az óvodáskor közötti időszakról a legtöbb anyukának talán a dackorszak jut először az eszébe. De mi is az a dackorszak? Miről szól valójában a gyerek ellenállása? A személyiség alakulásának mely aspektusából kritikus ez az időszak? Hol hibázhatnak a szülők? Egy súlyos időszak súlyos kérdései…
Nem tartom jónak a „dackorszak” kifejezést, mert egyfajta ok nélküli ellenállásra utal a gyerek részéről. Pedig valójában egy nagyon érzékeny és sérülékeny időszakról beszélünk, melynek melléktermékeként jelenik meg a dacos viselkedés. Egyéves kor környékén a gyerekek számára kinyílik a világ. A járás megtanulása, majd begyakorlása olyan hatalmat ad a kezükbe, melytől szárnyalni kezdenek. Nem tudnak betelni a világ ezernyi csodájával, és azzal az élménnyel, hogy ez mind elérhető számukra. A felnőtt világ részesévé válnak, omnipotensnek élik meg magukat. Ezt az idilli korszakot árnyékolja be másfél éves kortól az „újraközeledési krízis”, mely nagyjából 2,5 éves korig tart. A gyerek hirtelen rájön, hogy ő egy kiszolgáltatott, elkülönült individuum, aki függetlenül létezik az anyától. Ez a tudattalan felfedezés, szorongást és ellentétes érzelmeket generál, egyszerre vágynak az anyával való szoros közelségre, és a tőle való függetlenedés fenntartására. Ez a gyakorlatban a ragaszkodás és az ellenálló, dacos viselkedés hirtelen váltakozását jelenti. A gyerek keresi a határait, és az anyával való kapcsolat ideális távolságát. Fokozatosan önállósodik, mindent egyedül szeretne csinálni, próbálgatja határait. A kudarcok, frusztrációk kapcsán pedig egyre inkább kénytelen feladni a korábbi omnipotencia érzést. Súlyos hisztikkel bünteti magát, ha nem sikerül valami. Ezt hívják a gyakorlatban dackorszaknak, mely elnevezés figyelmen kívül hagyja a gyerek ambivalenciáját, sérülékenységét.
Mit tehet ebben az időszakban az anya? Hogyan segítheti gyermekét az újraközeledési krízis megoldásában? A válsz egyszerű, kivitelezése már kevésbé. Egyrészt biztosítani kell a gyerek számára az állandó érzelmi elérhetőséget, a folyamatos és stabil kapcsolati bázist. Bízhat bennünk, és szeretjük akkor is, ha hisztizik, kibírhatatlan és ellök minket magától. Emellett finoman a függetlenedés irányába kell terelnünk a gyereket, hiszen nemsokára óvodába megy, ahol már nem foghatja a kezünket, nem bújhat a szoknyánk alá. Ez az átmenet nem könnyű, folyamatos küzdelem és tanulás az anya számára is. Megtartani és elengedni, óvni és függetlenedni hagyni. Nagyjából 2,5 éves korra ez az ambivalencia megszelídül, a gyerek újra kiegyensúlyozottá válik. Birtokába kerül egy nagyon fontos képességnek, kialakul az „érzelmi tárgyállandósság”, mely a gyakorlatban annyit jelent, hogy nem ijed meg, ha anya kilép az ajtón, mert tudja, hogy visszajön.
Az érzelmi önállósodással párhuzamosan fejlődik az akarat, mint a későbbi önbizalom építőköve. Ha a gyerek megtanulja, hogy van értelme küzdeni a céljaiért, később is magabiztos és kitartó lesz. Ranschburg Jenő szerint a szülők háromféle módon hibázhatnak ennek kapcsán. Ha a szülő türelmetlen és elvégzi a gyerek helyett az adott cselekvést (például felöltözteti, mert képtelen kivárni, hogy magától megcsinálja) azzal elveszi a kedvét az önálló cselekvéstől. A túlzott aggodalom is okozhat problémát, mert a gyerek azt tanulja meg, hogy nem tud magára vigyázni, a világ veszélyes. A legrosszabb verzió mégis, amikor a szülő saját tulajdonának éli meg gyermekét, akivel azt csinálhat, amit csak jónak lát, hiszen az „övé”, nem pedig önálló személyiség.
A dackorszaknak, vagy néha „szörnyű kétéves kor"-
Hermán Noémi