- Gyereknyelven

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Szint 8
 


El lehet-e kényesztetni egy csecsemőt?


    Talán mindenki emlékszik rá, amikor először kapta azt a tanácsot a pár hetes újszülött „nevelésére” vonatkozóan, hogy „ne legyen állandóan ölben”, „ne szórakoztasd, legyen el kicsit magában is”. De miért kéne félni az elkényeztetéstől, miért kéne már az első évben feltétlen az önállóságra nevelni egy csecsemőt?

    A baba megszületését követő első hetek az összeszokásról, az anyaszerep megtalálásáról szólnak, amit evolúciós szempontból „kritikus periódusnak” is nevezhetünk. Itt alakul ki ugyanis az elsődleges anyai ráhangolódás, ami megalapozza a későbbi biztonságos kötődés létrejöttét. Ez a gyakorlatban abban nyilvánul meg, hogy az anyuka próbál minden érzékével ráhangolódni a babára, megismerni a jelzéseit. Ez egy  ösztönös folyamat, ami gyakran azzal jár, hogy a gyerek egész nap ölben van, és a legapróbb hangadásra is ugranak a szülők. Ezt titulálják sokan már ebben a legkorábbi időszakban is elkényeztetésnek, pedig a babának az egészséges fejlődéshez éppen erre van szüksége. Azt kell megélnie, hogy ő van az univerzum középpontjában, a környezete őérte van, hogy őt mindenben kiszolgálják. Ez a babák egészséges nárcizmusa, ami éppen akkor tud majd később megváltozni, ha ezek az igények az első hónapokban kielégítődnek, ha sokat van ölben, ha minden jelzését szülői reakció kíséri, ha sokat gyönyörködnek benne.

    A csecsemő előbb kifejtett omnipotencia vagy mindenhatóság érzése, mely szerint ő hat a szüleire, és nem fordítva, még jó pár hónapon keresztül megmarad, ami nagyon fontos építőköve a későbbi önbizalomnak. Nagyjából féléves-8hónapos korban a babák elindulnak felfedezni a világot, addig azonban szeretnek a legnagyobb biztonságban szemlélni azt, tehát ölben lenni. A majomgyerek sem véletlen csimpaszkodik az anyján egész nap. Ettől nem kell megijedni, ezzel nem tudunk „elrontani” egy néhány hónapos babát. Nem azt tanácsolom ezzel, hogy sose hagyjuk békésen nézelődni a játszószőnyegén, hanem hogy, ne érezzük magunkat rosszul, ha a baba még csak nem is ordít, de a maga módján jelzi, hogy unatkozik vagy ölben szeretne lenni és mi azonnal ugrunk. Ne a külső elvárásoknak és tanácsoknak akarjunk megfelelni („miért van ez a gyerek állandóan ölben?”, „ne vedd fel, tanulja meg saját magát szórakoztatni”), hanem hallgassunk az ösztöneinkre és a gyerekünk igényeire. Nevelni bőven ráérünk majd később is!

                                                                                                                                                                                                  Hermán Noémi